Szerbia kincse I.

Mi köze Novak Djokovicsnak a környezetvédelemhez? És a szerb kormánynak a kriptonithoz? És az ausztráloknak a lítiumhoz? Megvalósul-e Európa egyik legkockázatosabb bányaberuházása? Ezekre keressük a választ kétrészes írásunkban.

A Jadar-völgyi lítium bánya története azért is érdekes, mert élesen rávilágít a “klímaharc” kettős természetére. Az nem kérdés, hogy önmagában egy elektromos jármű jóval kevesebb szén-dioxiddal terheli a környezetét, mint egy robbanómotoros. De mi a helyzet a többi összetevővel? Például az üzemanyagcellákhoz használt lítiummal?

A Jadar-völgy kincse

Bár igazán nagy vihart csak az utóbbi két-három évben kavart, a szerbiai Jadar-völgyben már két évtizede folynak kutatások és kísérletek a bányanyitásra. A kétezres évek elején persze még nem volt olyan fontos a lítium, mint manapság. Az ausztrál-brit óriásvállalat, a Rio Tinto nem is azt keresett, hanem bórlelőhelyek után kutatott.

2004-ben Szerbiában, Jadar folyó völgyében, alig pár kilométerre a Drinától és a bosnyák határtól Nenad Grubin, a Rio Tinto geológusa egy különleges ásványra bukkant. A lelőhelyéről jadaritnak nevezett, itt kőzetalkotó mennyiségben lévő anyag egyedülállóan sok bórvegyületet és lítiumot tartalmaz.

Ez az a bizonyos jadarit, amelyről néhány évvel később bejárta a hír a világsajtót, hogy Szerbiában “kriptonitot” találtak. A Supermanből ismert, idegen bolygóról származó szuperásvány fiktív összetétele ugyanis kísértetiesen emlékeztetett a jadaritéra. Csak éppen a jadarit nem zöld és nem fluoreszkál. Viszont itt van a Földön (ráadásul hozzánk egész közel!), sok van belőle, és nagyon értékes. Akkor, 2007-ben még nem is igen lehetett sejteni, hogy mennyire. Mert Európa – talán a világ – legnagyobb lítium-lelőhelyét igazából az elektromos autók robbanásszerű felfutása tette igazán értékessé.

Az ausztrálok és a lítium

Bár a Rio Tinto alapvetően ausztrál bányavállalat, ahhoz nem sok köze van, hogy az utóbbi néhány évben Ausztrália a világ vezető lítium termelő országa lett. A Rio Tinto ugyanis hiába a világ egyik legnagyobb bányavállalata, eddig jelentéktelen mennyiségben bányászott lítiumiot, viszont a világ egyik legnagyobb bór-kitermelője. Ez a két elem azonban viszonylag gyakran “együtt jár” a megfelelő kőzetekben, így ahol az egyik után kutatnak, jó eséllyel megtalálják a másikat is.

A Rio Tintónak valójában nincsenek lítium bányái – a szerbiai beruházás lenne az első ilyen. Bár a cég “kóstolgatja” a lítium ipart, jelenlegi kísérleti termelése eddigi kaliforniai bórbányáinak meddő-újrahasznosításából áll. Ugyanakkor a Rio Tinto tényleg gigászi multi, és pont olyan, mint amilyennek a gigászi bányamultikat elképzeljük. A cég működését a szerbiai beruházáson kívül is rengeteg kritika éri (környezetvédelmi és szociális egyaránt).

A helyzet odáig súlyosbodott, hogy a világ egyik legnagyobb befektetője, a norvég nyugdíjalap etikai okokból ki is szállt a Rio Tintóból. De az igazi botrány két éve tört ki, amikor a Rio Tinto egyik ausztrál vasércbányájának bővítése során lerombolt egy közel ötvenezer éves (!) őslakos emlékhelyet. A felháborodásba aztán belebukott a cég vezérigazgatója is.

Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de érdekes az ausztrálok bensőséges viszonya a lítiumhoz, amelynek nemcsak a bányászatában úttörők. A lítium ugyanis nemcsak akkumulátorba jó, hanem – mint azt a híres Nirvana-dalból is tudhatjuk – fontos terápiás eszköz a mániás depresszió és a bipoláris zavar kezelésében. Orvosi felhasználását pont egy ausztrál pszichiáter, John Cade kezdeményezte, meggyőző eredménnyel.

Hogyan bányásszák a lítiumot?

A szerbiai beruházás előkészítése több mint egy évtizeden át húzódott, de pár évvel ezelőtt az elektromos autók látványos felfutása újabb lendületet adott. Hogy miért, ahhoz fontos látni, hogyan és hol bányásszák a lítiumot.

Némileg leegyszerűsítve, a lítiumot háromféleképp lehetséges kitermelni. Jelenleg az ülepítéses-párologtatásos módszer a legelterjedtebb, az elmúlt évtizedekben ez adta a termelés zömét, mindenekelőtt Chile és Argentina hatalmas só-sivatagaiban. Ennek lényege, hogy a mélyből felszivattyúzott magas sótartalmú (lényegében ásvány)vizet gigantikus medencékben párologtatják, amíg vissza nem maradnak a lítium sók. Ezekből nyerik aztán az akku-tisztaságú lítiumot.

A módszer olcsó, viszont egyrészt nagyon súlyos környezeti hatásokkal jár: egy tonna lítiumhoz körülbelül kétmillió liter, tehát kétezer tonna vízre van szükség. Ez komoly szárazságot okoz az amúgy is vízszegény vidéken, emellett komoly vegyszerigénye van a műveletnek. Másrészt rendkívül lassú: akár másfél-két évbe is beletelhet, amíg a felszínre szivattyúzott vízből kinyerik a lítiumot. Így viszont nagyon nehéz követni a piac változó igényeit.

A másik módszer a bányászat: magas lítium tartalmú kőzetek (főleg vulkáni eredetű pegmatitok) kitermelése. A probléma ezzel a rengeteg meddő, a magas energiafelhasználás és vegyszerigény. A kitermelésben piacvezető Ausztráliában ez az uralkodó megoldás.

A harmadik módszer egészen új, tulajdonképpen kísérleti fázisban van: mélyfúrásos termál kutakból nyerik ki a lítiumot – és mivel ez a módszer technológiailag szorosan összefügg a geotermikus erőművekkel, amelyek amúgy is visszasajtolják a vizet a mélybe, ezért valószínűleg kevésbé környezetszennyező és kizsákmányoló, mint az előbbiek. Persze erről még korai lenne bármit is mondani, mert csak mostanában engedélyezik az első ilyen megoldásokat, jellemzően Európában.

A gazdasági háttér

Innen válik érthetővé a Jadar-völgy, a tervezett szerbiai bánya jelentősége. Európában jelenleg nincs kimutatható lítium bányászat – Portugália kivételével, de erről majd később. A Rio Tinto évi 58 ezer tonnára tervezte felfuttatni a szerbiai kitermelést. Az arányokat és perspektívákat jól jellemzi, hogy jelenleg a világtermelés 80-90 ezer tonna között van.

Egy elektromos autó akkumulátorában átlagosan nagyjából 10 kilogrammnyi lítium található, tehát a Jadar-projekt tervezett éves termelése durva becsléssel évi ötmillió gépkocsira lenne elég. Hogy ez mit jelent? Vegyünk egy európai gyártót: a Volkswagen csoport 2029-ig 26 millió elektromos autót akar gyártani, tehát tulajdonképpen egyedül fel tudná szívni a szerbiai bánya teljes kapacitását. A számolás persze elnagyolt, de szemléletesen mutatja az arányokat.

Nem véletlen, hogy a Rio Tinto szinte mindent erre a lapra tett fel: évekkel ezelőtt statégiát váltott, komoly klímacélokat tűzött ki, és teljesen kivonult a szénpiacról, hogy a ritkaföldfémek kutatására és kitermelésére koncentrálhasson. E stratégia egyik legfontosabb pillére (lenne) a Jadar-projekt.

Az írás következő részében bemutatjuk a bányanyitást övező, öldöklő politikai és ökológiai küzdelmet. Kiderül belőle, mi köze van Novak Djokovicsnak a környezetvédelemhez, miért hátrált meg a szerb kormány, és talán az is, hogy mi lesz a Jadar-völgy sorsa.