Rendszerszintű változásra van szükség a jóléti területen is
A jóléti állam válsága és a klímaválság összefügg, bár ez a megállapítás első látásra nem tűnik evidensnek. A jelenlegi európai jóléti államok létrejötte és működése egy múltbeli társadalmi renden alapul, az esélyegyenlőséggel kapcsolatos eszméi egy viszonylag homogén ipari munkásosztály bázisán alakultak ki. A jóléti államok főként a neoliberális, növekedésorientált
gazdaságra épülnek, amelyről lassan kezdjük megérteni, hogy környezetvédelmi szempontból nézve fenntarthatatlanok.
A posztindusztriális társadalmakat jellemző nagyobb foglalkozási és életciklusbeli különbözőség ma már heterogénebb szükségletekhez és elvárásokhoz vezetnek. A bizonytalanabb munkakarrier, a rugalmasabb alkalmazkodásra vonatkozó igények, a változó családformák és a női munkaerő-piaci részvétel változása következtében az állampolgároknak
sokrétűbb kockázatszerkezettel kell szembenézniük. Ma már nem él a jóléti állam nukleáris, egykeresős-egygondozós családmodellje sem, egyre gyakoribbá válik a hagyományostól eltérő családszerkezet (ami egyben együtt jár magas szegénységi kockázattal is). Ezekhez a társadalmi változásokhoz társul új típusú kockázatként a klímaváltozás.
A klímaváltozás napjaink Európáját fenyegető legátfogóbb és szinte felmérhetetlen hatású jelenségek egyike, ezért fontos megnézni a szociálpolitikával, jóléti rezsimekkel való kapcsolatát.
Miben segíthetnek a jóléti intézmények? Például abban, hogy a népesség megfelelő képzettséggel rendelkezzék, és megfelelő egészségi állapotban legyen. E tekintetben a szociálpolitikának nemcsak az a dolga, hogy átirányítsa (újraelosztás révén) az anyagi erőforrásokat az egyes társadalmi csoportok között. Az is dolga, hogy meghatározza a fölkínálandó programok és szolgáltatások tartalmát. Az olyan eszközök, mint az iskoláztatás és közösségfejlesztés, kritikus jelentőségűek lesznek majd a klímaváltozások által szükségessé tett társadalmi alkalmazkodás megszervezéséhez és lebonyolításához.
A családtervezésről, népességszaporodási trendekről, népességek elöregedéséről, vagy migrációs folyamatokról folytatott szociálpolitikai vitáknak összhangba kell jutniuk a környezeti hatásokról, az emberek és a természeti környezet jól-létéről, és a népességszám hosszú távú alakulásáról folytatott vitákkal (mi az egyéni jólét; mi a közösségi jólét; mit
értsünk szükségleteken, igényeken és jogosultságokon; a népesedés, a termelés és a fogyasztás természetét érintő kérdések; mi legyen az állam-egyén-piac szerepe a társadalmi élet feltételeinek szabályozásában).
Fontos azt is végig gondolni kiket érint elsősorban és leginkább a klímaváltozás? Itt a szociális területen dolgozók által ellátott hátrányos helyzetű csoportokról van szó: idősekről, fogyatékkal élőkről, rossz lakhatási körülmények között élő marginalizálódott társadalmi csoportokról. Fontos szem előtt tartani, hogy az éghajlatváltozás tovább fogja növelni a társadalmi egyenlőtlenségeket.
A szociális ágazat mostoha körülményei, a gondoskodási válság kialakulása, a neoliberális állammal szembeni alacsony érdekképviseleti szint hívta fel a figyelmet az Ökopolisz Alapítvány számára, hogy a témában hiánypótló kutatást végezzen, ezáltal egyértelmű adatokkal tudjuk a kormányzat, a társadalom számára is alátámasztani, hogy a szociális szféra hiányosságai, nehézségei jelzésértékűek, rendszerszintű változásnak kell elindulnia.
Az állami szektoron belül a szociális területen dolgozók helyzete a legmostohább, bérezésük szintje a legalacsonyabbnak mondható. Ha intézkedésekben, támogatásokban, megújításban kell gondolkodni, mindig az utolsó helyen állnak.
Kutatásunkat idén februárban készítettük és hálásak vagyunk annak az 1280 főnek, akik hozzájárultak ahhoz, hogy számokkal is alá lehessen támasztani, hogy változásra van szükség a rendszerben.
A kutatásból kiderült, hogy a szociális ágazatban dolgozókat és az ellátottakat egyaránt komolyan megterhelik a pandémia következményei. A munkavállalók több mint negyede magával a betegséggel küzd, vagy küzdött, másoknak a munkája lett jóval több a kieső munkatársak, növekvő ellátotti létszámok miatt. A kialakult helyzetet tovább súlyosbítják a
gyakran és már hosszú ideje elfogadhatatlan, nem korszerű munkakörülmények, és különösen a méltatlanul alacsony társadalmi elismertséget jelző bérszínvonal. A közalkalmazotti bértábla teljesen befagyott: a bér 76 %-át lefedi a minimálbér és a bérminimum, nincs differenciált bérezés, ami azt jelenti, hogy egy több éve a szakmában dolgozó diplomás nem keres többet, mint egy alapvégzettségű pályakezdő.
Némileg javít a helyzeten az ágazati és egyéb pótlékok rendszere, ugyanakkor ezek egyenlőtlenségeket is okoznak (a legjelentősebb különbség a bérekben fenntartók szerint figyelhető meg). A kedvezőtlen körülményeket tovább rontja az ágazat gyenge érdekérvényesítő képessége: a dolgozók 85%-a nem tagja egyetlen szakszervezetnek sem. Ennek ellenére feltűnően magas a szakterületen dolgozók munka iránti hűsége, az ellátottak iránti felelősségérzet, amely már szinte az egyetlen motivációs bázisa az ellátásnak. A hivatástudat ugyanakkor nem azonos a munkahely iránti lojalitással: a mintegy 30%-os fluktuáció a szektoron belüli rendszerszintű problémákat mutat.
Az államnak jóléti kötelessége lenne a szociális ellátórendszer fenntartása, fejlesztése, hiszen az alaptörvényben garantált tevékenységeket kell a szférának ellátnia. Az elsőrendű feladatok közé tartozna a humán erőforrás válság kezelése. Lassan már az alapfeladatok ellátásra sincs megfelelő számú és tudású szakember. A munkahelyek több, mint felében 10% fölötti a munkaerőhiány, legrosszabb a helyzet a szociális alap- és szakellátásban. Súlyos probléma emellett az elöregedés (a nyugdíjhoz közel állók aránya átlagosan 19%), és az utánpótlás teljes hiánya is: a pályakezdők aránya mindösszesen 8%.
Szakirányú szociális felsőfokú képzésre egyre kevesebben jelentkeznek. A szakma megbecsültségének erőteljes javítására, versenyképes bérekre és komoly szakmai fejlesztésekre lenne szükség ahhoz, hogy a továbbtanulók számára vonzóvá váljon a szociális pálya. Az személyi, tárgyi, szervezeti feltételrendszer, bizonytalanság fizikai és mentális túlterhelést okoz a dolgozóknál, ami fokozza az elvándorlást és rontja az ellátás minőségét is.
Összegzés:
A szakirodalmi megállapítások szerint a jóléti rezsimek közül elsősorban a szociáldemokrata jóléti államok koordinált piacgazdaságai hajlamosak a gazdasági és az ökológiai értékeket úgy tekinteni, mint amelyek egymást kölcsönösen erősítik, s így leginkább ezek lehetnek alkalmasak arra, hogy az éghajlatváltozás jelentette kihívásokat kezeljék (és így számunkra is mintaként szolgáljanak, ha közpolitikai megoldásokban gondolkodunk). A kevésbé fejlett jóléti rendszerrel rendelkező liberális piacgazdaságok jellemzően szembefordítják egymással a környezetvédő, a szociális és a gazdasági érdekeket, s így nagyobb nehézségekkel kell majd szembe nézniük. Magyarország a jóléti rezsimek közül a liberálishoz áll jelenleg a
legközelebb a neoliberális gazdaságpolitikája miatt (rátolja a felelősséget és a gazdasági-szociális-klíma kockázati költségeket az egyénekre, jól látható ez most a járvány idején a munkanélküli ellátásnál, amelynek a hossza és összege Uniós összehasonlításban is az egyik legrosszabb). Mivel a klíma- és a szociális ellátó rendszert érintő válság oka ugyanaz (a neoliberális gazdaságpolitika), éppen ezért a szociális és klímaügyek is egymásra kell, hogy találjanak. A klímaváltozás kezelhető újonnan keletkező kockázati tényezőként, mely beilleszthető és beillesztendő a szociálpolitika tematikájába.
Fotó: Freepik.com