Honnan jön a spanyol paradicsom?
Ha ilyenkor télen, különösen valamelyik szupermarketben ömlesztett paradicsomot látunk, az jó eséllyel Spanyolországból jön. Tulajdonképpen már el is felejtettük, hogy a paradicsomnak, paprikának szezonja is lehet, annyira természetes, hogy egész évben kapható. Pedig nem volt ez mindig így. És hogy most így van, az jórészt egyetlen aprócska tengerparti síkságnak köszönhető a távoli Andalúziában. Honnan jön a spanyol paradicsom, és milyen árat fizetünk azért, hogy egész évben kapható?
Plasztik tenger
Az utóbbi időkben a magyar sajtóban sűrűn emlegetett Marbellától száz kilométerre keletre, Motril és Almería között a Földközi-tenger partján különös fehér foltot láthatunk a Google Maps műholdfevételén. Ráközelítve kibomlanak a részletek, és hamar kiderül, hogy melegházak és fóliasátrak végtelen tengere borítja a területet. A tenger kifejezés nem véletlen. Így is hívják: “Mar de plástico”, a Plasztik tenger.
A plasztik tenger nagyjából 40 ezer hektár, tehát körülbelül egy Bécs nagyságú területről van szó. Ami megdöbbentő, hogy ezen a nem túl nagy területen állítják elő az Európai Unió zöldség igényének felét (!), és ez az arány télen felkúszik 60 százalékra. Évente több mint négymillió tonna zöldség és gyümölcs. Évi kétmilliárd eurós bevétel.
Összehasonlításul: Magyarország teljes (tehát nemcsak melegházi, hanem szabadföldi és melegházi) zöldségtermesztő területe ennek nagyjából a duplája, körülbelül 80-85 ezer hektár. A hazai melegházi terület pedig az andalúziainak kevesebb mint tizede, kb. 3700 hektár. A teljes hazai területen nagyjából másfél millió tonna zöldségfélét termelnek meg. Tehát kétszer akkora területen harmadannyi termés.
Gazdasági sikersztori
Az elképesztő termelékenységi különbség nem véletlen. A “Mar de plástico” igazi gazdasági csoda, a hatékony állami beruházások mintapéldája. Ez a terület Európa egyik legszárazabb és legszegényebb vidéke, a tenger közelsége ellenére valóságos sivatag. Jó ideig szinte egyetlen bevételi forrása volt a vidéknek: a spaghetti western, melyek számára nagyszerű forgatási helyszínnek bizonyult. A jelenlegi végeláthatatlan fóliasátor-mezőtől pár kilométerre még ma is meg lehet nézni mondjuk az Egy maroknyi dollárért vadnyugati díszletvárosát.
A spanyol kormány még Franco alatt, a hatvanas években kezdte pénzzel és mezőgazdasági technológiával támogatni az ide települőket. A táj egyetlen adottságát próbálták kihasználni, a nagyon intenzív napsütést. Ez Európa legnaposabb vidéke, évi 3000 órányi napsütéssel. A kormány területet adott, kutakat ásatott (itt a talajvíz is nagyon mélyen van, kezdetben 200-400 méteren volt, ma már nem ritka a 2000 méter mély kút sem).
Viszonylag gyorsan kialakult egy nagyon sajátos, a szélsőséges kizsákmányolásig intenzív mezőgazdasági modell. Ennek lényege a természetes és műtrágyával erőteljesen feljavított termőtalaj, a kis területen összpontosuló monokultúra (azaz egyféle fajta termesztése), a csepegtetett öntözés, a folyamatos technológia fejlesztés… illetve még két fontos, sőt a legfontosabb dolog: a fóliasátras megoldás, a “plasztik kultúra”, amely lehetővé tette, hogy évente akár háromszor is betakaríthassanak, illetve a vendégmunkások alkalmazása. Ez utóbbiak elsősorban Marokkóból érkeztek, majd Spanyolország, később a kelet-európai országok EU-csatlakozása után főleg Romániából és Bulgáriából.
Vannak olyan becslések, amelyek szerint a téli idényben százezernél több vendégmunkás (80 százalékuk feketén) dolgozik itt, elképesztő körülmények között. A rovarirtók és a műtrágyák intenzív alkalmazása miatt nagyon magas köztük a rákos megbetegedések aránya, szállásaik félig földbe vájt, fóliával borított sátrak. Szabadnap nem jár, napi 12-14 óra folyamatos munka az ára annak, hogy aztán a nagy kiskereskedelmi láncok zöldségosztályain januárban is 2-3 euró legyen a paradicsom kilója.
Csapás a környezetre
A szociális katasztrófa mellett környezeti katasztrófa is sújtja a vidéket. A sátrakról évente 30 ezer tonna polietilén-hulladék kerül, elsősorban a Földközi-tengerbe. Az intenzív gazdálkodás miatt a gyenge minőségű föld a trágyázás ellenére is kimerül, pár évente cserélni kell, a szennyezett föld pedig egyrészt szintén a tengerbe kerül, másrészt a kevés csapadékkal együtt bemosódik a talajba.
A legnagyobb gond a vízfelhasználás: a talajvíz az intenzív kitermelés miatt immár olyan mélyre süllyedt, hogy egyrészt kiszáradás fenyegeti Spanyolország egyik legkülönlegesebb természeti kincsét, a szomszédos Gata-Níjar nemzeti parkot. Másrészt a kiszivattyúzott talajvíz helyére benyomul a tengervíz, így megszűnik az édesvíz-utánpótlás.
Egyszóval: kizsákmányolt vendégmunkások, kizsákmányolt természeti adottságok, műanyag- és (mű)trágyaszennyezés, elfogyó talajvíz, szikesedő talaj, rengeteg vegyszer és monokulturális termelés. Több újságcikk és egyenesen a földi pokolként írja le azt, amit a helyi marketing “Európa zöldségeskertjének” nevez.
Változó helyzet
Az igazság az, hogy az évek óta húzott vészharangokat lassan meghallják a helyi termelők és a döntéshozók is. A termelésnek hatalmas lökést adott Spanyolország EU-csatlakozása 1986-ban – egyrészt óriási piac nylít meg, másrészt hatalmas támogatási összegek áramlottak az egyébként nagyon szegény régióba. Ugyanakkor az Unió lassan, de egyre biztosabban kezdte érvényesíteni környezetvédelmi szabályozásait. Az EU még “kötelességszegési eljárást” (ez ismerős nekünk magyaroknak is) is indított, mert úgy látta, hogy a spanyol kormány nem tesz meg mindent azért, hogy meggátolja a “plasztik tenger” szennyező termelési gyakorlatait.
A gazdák ugyanakkor gyakran – és joggal – hivatkoznak arra, hogy az almeríai melegházak sokkal (mit sokkal? Tízszer!) hatékonyabban működnek, mint az EU két másik nagy kertészeti központjában, Hollandiában és az olaszországi Pugliában. Mivel nem kell külön fűteni a sátrakat, ezért széndioxid-kibocsátása lényegében nulla. Sőt, a terület annyi fényt ver vissza, hogy ez az egyetlen mikrokörnyezet Európában, ahol az elmúlt húsz évben nem lehetett kimutatni hőmérséklet-növekedést.
Az almeríai melegházak olyan hatékonysággal működnek, hogy ezt az évi négymillió tonna zöldségfélét bárhol máshol csak jóval nagyobb területen, jóval több víz felhasználásával lehetne csak megtermelni. És az is igaz, hogy az utóbbi időben komoly technológiai átalakuláson ment keresztül a vidék. A kémiai irtószereket egyre inkább felváltja a biológiai kártevőirtás, a talajvizet a sótalanított tengervíz.
Mi hát az igazság?
Igazságot nagyon nehéz tenni. Az tény, hogy az andalúziai intenzív kertészeti termesztés a jelen formájában fenntarthatatlan, de az is tény, hogy elképesztő hatékonysága miatt fajlagosan, tehát egy kilóra vetítve sokkal kevésbé környezetterhelő, mint mondjuk a holland, a török vagy akár a magyar termelés. Viszont éppen azért, mert ilyen intenzív, látványos, kis területre sűrített, jobban kidomborodnak a modern élelmiszeripar ellentmondásai. Nemigen lehet igazságot tenni. De annyit tehetünk, hogy a szupermarket zöldség standjánál egy pillanatra elgondolkodunk a januárban kapható ezer forintos spanyol paradicsom előtt, hogy honnan is jön, és valójában milyen árat fizetünk érte.