Föld-űrhajó

A ma élő ember a jövőben élő hangja is

SZABÓ BRIGITTA

A világ fogyasztása utoljára 1970-ben fért bele a bolygó megújulási képességébe, s akkor is csak úgy, hogy a fejlődő országok fogyasztása jóval alacsonyabb volt, mint a fejletteké. Azóta folyamatosan fogynak az erőforrások. Mégis, csak az utóbbi években jelentek meg tömegesen azok a hangok, a közvélemény számára is érthetőbb módon megfogalmazott kutatások, következtetések, amelyek azt mondják: alapjaiban kell megváltoznia az emberiség és a környezet viszonyának ahhoz, hogy megálljon a pusztítás. Ha csak a fele igaz annak, amit mondanak, akkor is nagy a baj. Egy svéd kutatócsoport úgy véli: megtalálták a módszertant a Föld megmentésére.

Sokszor, sokan szoktak hivatkozni a gazdasági etika klasszikus alakjára, Kenneth Boluding közgazdászra, aki már 1966-ban megírta azóta is sokszor idézett „The Economics of the Coming Spaceship Earth” című esszéjét, amelyben kimondta annak a szükségességét, hogy a gazdasági rendszerek korlátozott erőforrásait hozzá kell illeszteni az ökológiai rendszerekhez. A modern tőkés gazdaságokra megfogalmazott kritikája a „cowboy az űrhajóban” modellen keresztül szemléltette a problémát. Szerinte régen úgy gondolkoztak a gazdaságról, mintha az egy végtelen prérin sebesen lovagló westernhős lenne, aki azt csinál, amit akar, mert szabadsága van mindenben. Aztán a Föld megtelt, s az emberiség nem vette észre, hogy a cowboy már egy űrhajóban „száguldozik”. Vagyis a Földről sokkal inkább úgy kellene gondolkozni, mint egy űrhajóról, mintha a gazdaságot, az életfeltételeket, a problémákat, az igényeket egy űrhajóban, az azon belüli lehetőségekkel, erőforrásokkal és korlátokkal kellene megoldani.

Ahogyan írta, érti azt is, amikor valaki azt mondja, hogy még ha „űrhajós” is a gazdaság, akkor is jó úton van, ezért nyugodtan együnk, igyunk, költsünk, szennyezzük a környezetet, vonjunk művelés alá, amit csak lehet, s majd aggódjon az utókor a problémák miatt. Miért ne maximalizálnánk a jelenlegi nemzedékek jólétét az utókor kárára? Nehéz arra a kérdésre válaszolni, hogy „na és mit tesz értünk az utókor”? Aki így gondolkozik, annak a természetvédelem valami megfoghatatlan, irracionális dolog.  Vagyis elég nehéz helyzetben vannak azok a természetvédők, akik etikai megfontolásokra, az egyén felelősségére hivatkoznak a közösségért, a társadalomért, amely nemcsak a múltba, hanem a jövőbe is kiterjed.

Pedig Boluding szerint az egyetlen jó válasz: az egyén jóléte attól függ, hogy mennyire tudja azonosítani magát másokkal, akár egy olyan közösséggel is, amely időben a múltból a jövőbe terjed. Ha ezt a fajta identitást tömegesen kívánatosnak ismerik el, akkor az utókornak hangja van, még akkor is, ha jelenleg nincs szavazata. Mint írta, számos történelmi bizonyíték utal arra, hogy egy olyan társadalom, amely elveszíti identitását az utókorral és elveszíti a pozitív jövőképét, elveszíti a képességét a jelenlegi problémák kezelésére is, így hamarosan szétesik.

Ehhez képest is nagyon érdekes és elgondolkoztató dokumentumfilmek jelennek meg egyre-másra. Nem kell egyetérteni velük, de biztos, hogy a jelenségekre, a tendenciákra közérthető módon hívják fel a figyelmet, ami már önmagában is eredmény. Boulding gondolataira rímel például David Attenborough napokban bemutatott dokumentumfilmje, amit a svéd tudóssal, Joan Rockströmmel közösen készített. A Breaking Boundaries: The Science of Our Planet című alkotásról azt írta kritikájában a The New York Times, hogy „ezek szerint sokkal több aggódni valónk van, mint a klímaváltozás”.

„Képzelje el, hogy a hegyekben vezet, megy fel a szerpentineken, a motor túl erős, ön túl gyorsan hajt, fényszóró nélkül, a szirtekről való lezuhanást kockáztatva. Szeretné felkapcsolni a fényszórót. A tudomány is ezt szeretné. Felkapcsolni a fényszórót, hogy az emberek meglássák, mivel állnak szemben” – kezdi a filmben Joan Rockström. David Attenborough a jövő reményeként mutatja be a svéd tudóst és csapatát- Ők ugyanis végre nagy összefüggéseiben és nem részelemeket kiragadva próbálnak kiutat mutatni. Rögtön azzal, hogy kimondják: ami most van, nem úgy néz ki, hogy egyik oldalon ott a gazdasági növekedés, a másikon meg a környezeti hatások csökkentése, és ezeknek alig van közös halmazuk. Állítják, az új növekedési modell a fenntarthatóságról szól, de nem úgy, ahogyan eddig: most hagyni kell, hogy a bolygó irányítsa az embert.

A filmből is kiderül Attenborough tolmácsolásában, hogy egyre tisztábban látszik: az élet szövevényes összetettsége elengedhetetlen a túléléshez. Közben meg a biológiai sokféleség összeomlóban van, a klíma soha nem látott változáson megy keresztül. A Föld kilépni látszik az eddigi, kiszámítható stabilitásából, amikor évezredek alatt egy-egy Celsius fokot változik a hőmérséklet, vannak évszakok, tiszta levegő, enni és innivaló. Annak vagyunk tanúi, hogy éppen létrejön egy új geológiai korszak, amikor a változások elsődleges előidézője az ember.

Joan Rockström szerint most az a legfontosabb kérdés, hogy az emberiség képes-e azonosítani a bolygó állapotát szabályozó rendszereket, ugyanakkor meghatározni a Föld korlátait, határait és ennek tükrében élni a mindennapokat? A víz, az erdők, a biológiai sokféleség, a tápanyagok és az éghajlat azok a rendszerek, amelyeknek egyenként és együtt is, összhangban kellene működniük ahhoz, hogy a Föld újra stabil legyen. Plusz van egy szempont, amire eddig sokan legyintettek: az óceánokban dráma zajlik, s ez minden hatást felülmúl, ami a bolygót érheti.

Lehetne sorolni a sokszor hallott tényeket, hogy olvadnak a jégsapkák, hogy egyre kevesebb hő verődik vissza az egyre fogyó fehér területekről, hogy a levegő széndioxid-szintje túlvan a kritikus határon, hogy szárazság, árvíz, erdőtűz, kánikula van, hogy a Föld kezd önfűtő lenni, s ezeket a folyamatokat be is mutatja a film, de ami fontos, a kormányoknak, az ENSZ-nek és az egyéneknek is ad használható tanácsokat az újratervezéshez.

Utóbbiaknak például, hogy egy ember is számít, amikor csökkenti a saját maga károsanyag-kibocsátását. Merthogy világszinten a széndioxid-kibocsátást a nullára kell visszafogni, hogy stabillá váljon a hőmérséklet. Mindenki változtathat abban, hogy mit eszik. Ha egészségesen ennénk, az megóvná a biológiai sokféleséget, ami ugyancsak az egyik legfontosabb eszköz a Föld gyógyításához. A szemétmentes világ ugyan utópia, de ha megfogalmazódna az igény az emberekben, hogy semmit sem akarnak kidobni, akkor erre reagálniuk kell a gyártóknak. A film egyik fontos üzenete, hogy a világnak már nem környezetvédelmi problémái vannak, hanem hogy segítse stabilizálódni a Földet, mielőtt az elpusztulna.

– Az elmúlt négymilliárd évben nem volt ennyire meghatározó az ember, mint most. Újfajta tudatosság kell – mondta Attenborough.

S hogy miben? Erre példa az utóbbi idők egyik nagy visszhangot, egyetértést, rádöbbenést, ugyanakkor egyet nem értést is kiváltó dokumentumfilmje, az angol rendező, Ali Tabrizi Seaspiracy című alkotása. A film bemutatása után a Jelenben már felhívtuk rá a figyelmet. Olyan tényeket és azok következményeit tette egymás mellé, amelyek jól mutatják, hogy másképp kell figyelni, mint ahogyan eddig tettük. Az összefüggésekre érdemes koncentrálni.

Fontos tényeket mondanak el a filmben megszólaló tudósok, kutatók, környezetvédők. A cápák 80-99 százaléka, fajtától függően, kihalt. A tengeri madaraknál ez az arány 75 százalék. Japán kilépett az 1986 óta életben lévő bálnavédelmi egyezményből, és újra indult az antarktiszi bálnavadászat. Ugyanitt, Taidzsiban évente 700 bálnát és delfint terelnek az öbölbe, ahol kiirtják őket. Egy élve elfogott delfinre 12 halott jut. Az akváriumoknak szánt eladások mellett ennek az a célja, hogy kevesebb vetélytársa legyen a halászoknak. Ugyanitt fogják ki a Blue Fin Tuna halakat, egy ilyen tonhal ugyanis 3 millió dollárt ér a tokiói halpiacon. Ezeknek a tonhalaknak mindössze 3 százaléka maradt fenn. Érdekes adalék, hogy a világ egyik legnagyobb tonhalfeldolgozó cége, amely a veszélyeztetett fajok piacának 40 százalékát magáénak tudhatja, ugyancsak Japán, és nem más, mint az autógyártó Mitsubishi. A Sea Sheperd nevű szervezet, amely hajókkal járja a vizeket és a visszaéléseket kutatja, beszámolt olyan akcióról, amikor nyolc tonhalért 45 delfint öltek meg a kereskedelmi halászok. És a cégnek, amely ezt elkövette, volt tanúsítványa, hogy delfinbiztos halászatot folytat. Ugyancsak ők hívták fel a figyelmet arra, hogy az Atlanti-óceán francia részén évi tízezer delfin pusztul el a halászat mellékfogásaként. A halott tetemeket visszadobják a vizekbe. Ugyanez történik a cápákkal is. A cápák évente 10 embert ölnek meg, az emberek óránként 11-30 ezer darabot. Az elfogott tengeri élőlények 40 százaléka mellékfogás, nincs rá szüksége a halászati cégeknek. Jelenleg 4,5 millió kereskedelmi halászhajó van a vizeken.

S hogy mindez miért fontos azon kívül, hogy hal legyen az ebédlőasztalon?

Például azért, mert a Föld élővilágának 80 százaléka a tengerekben, óceánokban, vizekben él. Vagy amikor az emlősök a felszínre mennek levegőért, megtermékenyítik a fitoplanktonokat, amelyek évente négyszer több széndioxidot kötnek le, mint az amazonasi esőerdők. A világ széndioxid-készletének 93 százalékát az óceánok kötik le az algák, a korallok és más növények révén Az emberek által belélegzett oxigén 85 százalékát termelik meg a vizek élőlényei, növényei.

Továbbá a vizekben a cápák a csúcsragadozók, az alattuk lévő szint beteg, gyenge tagjait eszik meg. Ha kihalnak a cápák, akkor az eggyel lejjebb lévő állatok túlszaporodnak és letarolják a harmadik szinten lévő élőlényeket és így tovább, egyre gyengébb, életképtelenebb lesz a vizek élővilága, amíg nem lesz mit enniük, s végül elnéptelenednek a tengerek. A cápák nélkül az óceánok, a tengerek mocsárrá válnak, nem tudják betölteni a korábban említett szerepüket.

Ugyanakkor adódik más probléma is, ami ugyancsak hat az emberiségre és a környezetre. A kereskedelmi hajózás termeli a tengeri műanyag hulladék 46 százalékát. A horogsoros cégek annyi műanyag damilt használnak, amennyivel naponta ötszázszor körbe lehetne tekerni a Földet. Ezek nagy része a vízben végzi a használat után. A vonóhálós halászat – ami használ akkora hálókat is, amelyekbe elférne egy katedrális vagy 13 Jumbojet – percenként 4316 focipályányi területen tarolja le a tengerfenék teljes élővilágát. Éves szinten ez azt jelenti, mintha Dánia, az Egyesült Királyság, Franciaország, Spanyolország, Portugália, Olaszország, Törökország, Irán, Thaiföld és Ausztrália teljes földterülete eltűnne.

Mindezek azt mutatják, hogy fenntartható halászat nem létezik. S ahhoz, hogy ne történjen visszafordíthatatlan kár, az óceánoknak legalább 30 százalékát kellene védeni. Jelenleg 5 százalék védett, és még azokon is lehet halászni. Tanulmányok mutatták ki, hogy az ipari szennyező anyagok legkoncentráltabban a tengeri táplálékláncban vannak jelen, vagyis tiszta hal nincs. A kérdés élessé vált, ilyen áron egyen halat az ember vagy sem?

A Netflix sorozata, a Rotten, más élelmiszerek esetében is felveti ugyanezt a kérdést. A Zero Point Zero által készített nyomozati dokumentumfilm az élelmiszer-előállítás alvilágába merül, hogy leleplezze a mindennapi étkezési szokások mögött álló korrupciót, pazarlást és valódi veszélyeket. Gyártókat, forgalmazókat, termelőket szólaltatnak meg, s feltárják az általunk elfogyasztott ételeket ellenőrző vállalatok szabálytalanságait, valamint azoknak a kormányoknak a hiányosságait, amelyek felhatalmazással rendelkeznek az élelmiszerek forrásának felügyeletére vagy szabályozására.

Változás zajlik a világban. Az emberek szervezete egyre több ételt utasít vissza. Főleg a gyerekek körében jellemző, hogy egyre több az ételallergiás. Az USA-ban a gyermekek 8 százaléka (hatmillióan) ilyen, a számuk húsz év alatt megduplázódott. Az allergiák 90 százalékát a kagylók, a halak, a diófélék, a tojás, a tej, a szója, a búza és a földimogyoró okozza.

Mi változott? – teszik fel a kérdést a filmben. Két lehetőség merült fel: vagy az ember emésztőrendszerében lévő mikróbák és bélflórák, vagy a környezeti hatások. Utóbbi valószínűsége a nagyobb, ugyanis az iparszerű növénytermesztés és az élelmiszergyártás a hasznok maximalizálása közben egyre silányabb, egyre kevesebb tápláló anyaggal ellátott termékeket állít elő. Verseny van ugyanis. Nincs olyan területe a termelésnek, ahol ne lenne csalás, visszaélés, minőségromlás. Közben meg nem csak az ember, hanem a természet, a vizek, a termőföld és a levegő is áldozat lett.

Joan Rockström kérése tehát áll mindenki számára. Képes-e az emberiség azonosítani a bolygó állapotát szabályozó rendszereket, ugyanakkor meghatározni a Föld korlátait, határait és ennek tükrében élni a mindennapokat?

A cikk a Jelen hetilap Ökopolisz Alapítvány által támogatott mellékletében jelent meg.