Fenntartott fenntarthatatlan

SZABÓ BRIGITTA

Fenntartható fejlődés – mindenhonnan ezt hallani. De mit akar fenntartani az emberiség? Ami most van? Vagy valami újat akar létrehozni, valamit, amiben nem kizárólag a gazdasági növekedés a cél, hanem az összhang a gazdaság, a társadalmak, az egyén és a környezet között? Tisztázatlan egyelőre. Próbálkozások vannak, működőképes megoldások kevésbé. Balázs Bálint környezetszociológus szerint a változás mindig valahol a periférián indul és onnan válik öngerjesztővé.

Mára nincs olyan területe az életnek, amelyben ne lenne cél a fenntartható fejlődés. Van fenntartható mezőgazdaság, élelmiszergyártás, halászat, vadászat. Ugyanakkor Sylvia Earle tengerbiológus, az első ember, akit a Time Magazin 1988-ban a Bolygó hősének választott, a vizekkel kapcsolatban azt mondta: „Sokáig kerestem. Komolyan. Próbáltam példát találni arra, ahol fenntartható a vadállomány nagyfokú kinyerése. Nem létezik ilyen.” Ön mit gondol, létezik a fenntarthatóság?

A fenntarthatóságról beszélni megtévesztő és disszonáns. Fenntartani a fejlődést, ami itt van, a környezetpusztítást, az igazságtalanságot? Egyre nő az összeomlás, a kihalás, a pusztulás lehetősége, és ez nagyon kevesek számára jelent fejlődést a Föld eltartóképességét figyelembe véve. Amikor a hetvenes években elkezdték használni, a fenntarthatóság fogalma arra a belátásra alapozott, hogy a folyamatos növekedésre beállt gazdaságok nem működtethetők örökké. A fenntarthatóság értelmezési keretet kínált, amelyben a gazdaságok, a társadalmak az ökológiai határokat figyelembe véve tudnak fejlődni. Ma már ezeket a határokat rég átlépte a világ. Az élőhelyek felszámolásában, a széndioxid-kibocsátásban, a járványokban és a migrációban is, aminek éppen az élelmiszergazdaság az egyik legnagyobb okozója. Nyíltan beszélnek róla tudósok, politikusok, hogy ami van, azt a társadalmi és a környezeti korlátok miatt nem lehet folytatni, vagyis fenntartani sem szabad. Nagyon gyors és összehangolt cselkevésre van szükség.

De a klímavédelem vagy a környezetvédelem területén működő meghatározó nemzetközi civilszervezetek kezdeményezései nem biztos, hogy a megfelelő szempontokra hívják föl a figyelmet. Azt mondják, ne használjunk műanyag szívószálat, és azzal segítünk a tengerek, óceánok megmentésében. De a tengeri műanyaghulladék mindössze 0,03 százaléka származik szívószálakból, míg közel fele a kereskedelmi halászat mellékterméke, de erről már senki nem akar beszélni. Honnan és hogyan indulhat el az igazi, érzékelhető hatású változás?

A változás természetéből eredően mindig valahol a margón, a periférián, a láthatatlan részeken kezdődik és válik öngerjesztő folyamattá. A fenntarthatósági diskurzust most átvették az életünket befolyásoló legerősebb szereplők a gazdaságban és a politikában egyaránt. De ez valójában csak kétségbeesett kapálódzás. Nagyon nehéz, bár nem lehetetlen megváltoztatni a gazdasági növekedésre kiélezett gondolkodást. Sürgős is, mert ebben a szemléleti keretben minden lesz, de fenntarthatóság nem. A növekedésre rákattant gondolkozás megeszi a mindennapokat. Erre láttak rá sokan a világjárvány alatt.

Például?

A gazdaság és a munka egyre jobban meghatározza és letarolja a magánszférát, a háztartásokra, a gondozási feladatokat vállaló nőkre és az egyéni fogyasztóra nyomja rá a terhet. A profitszemléleten és voltaképp a teljes emberi világunkon túli, planetáris viszonyítási pontra van szükség.

Ezt hogy érti?

Ha az élelmiszerellátásra ebből a perspektívából nézünk, gyakran hallani, hogy itt előbb-utóbb nem lesz mit enni. Szerencsére mennyiségileg és a tápanyagtartalmat nézve ez nem igaz. Valójában inkább globális elosztási probléma van, nem jut oda megfelelő áron a megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszer, ahol szükség van rá: kétmilliárd ember élelmiszerbiztonsága nem garantált, és 750 millió éhezik is emiatt.

Egyre több az ételallergiás ember, főleg a gyerekek között. Elkezdték vizsgálni a jelenséget, s számos kutatás jutott arra, hogy az élelmiszer-feldolgozás közben olyan anyagokat használnak, amiket az immunrendszerek megpróbálnak kilökni a szervezetből.

Ez az iparszerű élelmiszer-előállítás, a természetes folyamatok mesterséges helyettesítésének következménye. Így olcsóbb az előállítás, így lehet nagyobb profitot elérni. Az olcsó élelmiszerre optimalizált árképzés a jelenlegi társadalmi normákat követi, amelyben alulértékelt a természeti és a társadalmi tényező. A mára nyilvánvaló egészségügyi problémák tömeges megjelenése lehet az, amiből végre elkezdik megérteni az emberek, hogy változás kell. Az egészséges élelmiszereket elérhetővé és megfizethetővé kell tenni, a betegséget és természetpusztítást okozót pedig hanyagolni kéne. Az élelmiszer termelésének és fogyasztásának fenntartható, azaz ökológiailag üdvös és alulról építkező, civil, gazdálkodói összefogáson és együttműködésen alapuló kezdeményezései is erre keresik a megoldást.

Újra és újra felvetődik, hogy közvetlenül a termelőtől kellene vásárolni, de világszerte olyannyira koncentrált akár a termelői, a feldolgozói vagy a kereskedelmi piac, hogy nehéz kicsiként talpon maradni. A világ fokhagymatermelésének 90 százalékát Kína állítja elő. Az EU kiskereskedelmi forgalmának több mint fele öt cég kezében van.

Épp ez értékelte fel az elmúlt időszakban a helyi és a regionális élelmiszerláncokat. A globális élelmiszer-elosztást homokóraként szokták ábrázolni, amelyben a termelők és a fogyasztók közötti értékláncba beékelődő köztes szereplők alakítanak ki szűk keresztmetszetet. Európában az élelmiszer-kiskereskedelmet kevesebb mint száz felvásárló határozza meg. Náluk dől el, hova, mi és mennyiért kerül. A szakpolitikának fontos célja volna, hogy kiiktassa ezt az egyenlőtlenséget az értékláncokban.

Hogy közelebb vigye a termelőt és a fogyasztót egymáshoz?

Kiiktatva az értéklánc azon elemeit, amelyek nem tesznek hozzá az értékteremtéshez. A kiskereskedelmi láncok jelenleg elképesztő hatékonysággal tudják megszervezni az élelmiszerellátást. A járvány miatt hiába állt le minden, az élelmiszer mindig elérhető volt. Nem elhanyagolhatók tehát a kiskereskedelmi szektornak a fenntarthatóság irányába tett lépései. Izgalmas elképzelni ugyanakkor, milyen lenne az élelmiszerellátás közjószágként, amihez mindenki hozzájut. Az élelmiszer-önrendelkezés elvei alapján, vagyis a helyi, közösségi igényeinkre szabva. A saját célra történő, nem piacos élelmiszertermelés magas arányban jellemző és jóformán minden társadalmi rétegben stabilan megtalálható Kelet- és Közép-Európában. Lengyelországban 54, Horvátországban 50, Csehországban 40, Magyarországon 36 százalék az önellátás aránya a lakosságon belül. Fontos erőforrás az élelmezésbiztonság és a rugalmas alkalmazkodás szempontjából, de az egészséges táplálkozás és a környezeti fenntarthatóság miatt is. Mégis elkerüli a szakpolitikák figyelmét. Nagy lépés, hogy nemrég a cseh parlamentben elfogadták azt a törvényt, amely az úgynevezett hétvégi kertekben, háztájikban ösztönzi a termelést. A kertészkedés ott már közszolgálat.

Az önellátás nem tűnhet visszalépésnek? Legalábbis kommunikációs szempontból?

Nem szükségszerűen. Egyrészt, nyugaton az élelmiszer-önellátás valóban innovatív gyakorlat, csak a posztszocialista országokban az elmaradottság, a vidékiesség, a túlélési stratégiák jelképe, s csak legújabban került le a felszámolásra érett tevekénységek listájáról. Másrészt, a kistermelői réteg valójában nem sok segítséget kapott a szövetkezéshez vagy a marketinghez. Mégis egyre többen látnak benne fantáziát, az egészségmegőrzés és a természetbarát megoldások miatt is. A fiatalok eleve közösségi mezőgazdaság és rövid ellátási láncok fejlesztésébe kezdenek. Ennek keretében a gazdák vállalják, hogy összeszerveznek maguk köré egy fogyasztói közösséget, amelynek dobozban szállítják hétről-hétre a friss, legjobb beltartalmú, szezonális zöldséget és gyümölcsöt, húst és tejet. A dobozrendszerek életképesek, de erőforrás-igényesek a gazda és a fogyasztó részéről is.

A verseny miatt világszerte nehéz helyzetben vannak a családi vállalkozások, a kistermelők. Egy kicsi halászhajó sosem tud versenyképesebb árat adni a halra egy nagy kereskedelmi hajónál. Azzal sem versenyezhet egy kistermelő, hogy Kínában rabok pucolják ingyen a fokhagymát. Van akár az EU-ban, akár a világban stratégia vagy megoldás arra, hogy honnan lehet elkezdeni lebontani ezt az igazságtalan rendszert?

Az Európai Bizottság tavaly májusban jelentette meg a termelőtől a fogyasztóig (farm to fork) stratégiát arról, hogy miként lehetne ellátási láncokat szervezni. Az értéklánc minden pontján sztenderdeket, tanúsítási rendszereket vezetnek be – készül egy fenntartható élelmiszer jelölés is, táplálkozási, éghajlati, környezeti és társadalmi információt nyújt majd a fogyasztóknak.

Jelenleg a címkéket sokszor úgy adják oda cégeknek, hogy meg sem nézik, annak megfelelően működik-e. Az sem ritka, hogy lefizetik vagy megfélemlítik az ellenőröket. Dokumentumfilmek készültek azokról az összefonódásokról, amelyek a címke kiállítója és a kedvezményezett vállalat között működnek.

Rengeteg tanúsító védjegy és címke létezik, s mind valamelyik negatív hatás kompenzálásáról szól, amiért a fogyasztó hajlandó többet fizetni. A rengeteg védjegy azonban zavaró és egyáltalán nem biztos, hogy a minősítés mögött tényleges tartalom van. További probléma, hogy a definíciók nem tisztázottak, például az, hogy mit jelent a rövid értéklánc vagy hogy mitől fenntartható egy étel ökológiai vagy humán-egészségügyi szempontból. Az EU 2023-ra ígéri, hogy jogilag is definiálja ennek kereteit.

Mára alig van olyan termőföld, amely ne lenne szennyezett. A vetőmag is az.

Négy nagyvállalat intézi a vetőmageladások 60 százalékát, s bevételeiket offshore cégeiken keresztül realizálják. Különösen nehézzé teszi az átalakulást, hogy valójában nem lehet egy-egy elemről beszélni a fenntarthatóság szempontjából, amikor a nagy egészről sincs konszenzus. Épp a vetőmagpiacon Magyarország például az egyik meghatározó exportőr Európában, de olyan veszélyes csávázószerekkel kezeli a vetőmagot, amely a beporzók pusztulása miatt már nem elfogadható a közösség számára. A vetőmagot emiatt EU-n kívüli országokban értékesítik. Ez a rendszer valóban minden elemében átalakításra szorul.

A magyar cégek támogatást kapnak, hogy a vetőmagot az EU-n kívül adják el. A halászat világszerte 350 milliárd dollárt kap, hogy fenntartható módon működjön, miközben a kereskedelmi formája a legnagyobb szennyezője a vizeknek. Az ENSZ szerint évi 300 milliárd dollárból meg lehetne szüntetni az éhezést a világban. Nincs nagyon félreértve, hogy mit kellene támogatni?

Alapvető választóvonal, hogy egy szakpolitika az élelmet egy piacon eladható áruként szemléli vagy képes arra közjószágként tekinteni. Utóbbi nem piacos tevékenység, de Európában a szakpolitika a piacos résszel foglalkozik. A közös agrárpolitika háromféle módon is ad támogatást: közvetlenül azért, hogy legyen élelemtermelés, aztán hogy azt garantált áron felvásárolják, s amikor kell, külön fizet, hogy vigyék ki az exportpiacokra. A fogyasztó kiszolgáltatott, s magára marad. Megfizetünk az áruért, az adónkból tartjuk fenn a közös agrárpolitikát, végül fizetünk minden egészségügyi költséget az elfogyasztott élelmiszer miatt.

Tudatosul az emberekben, hogy a legnagyobb környezetszennyezést és ökológiai károkat az a folyamat okozza, amíg az élelmiszer az asztalra kerül? Hiszen miközben a belélegzett oxigén 85 százalékát a tengerek, óceánok élővilága állítja elő, a kereskedelmi halászat miatt 2038-ra kihalhat a vizek élővilága. A termőföld, a vetőmagok ugyancsak mérgezettek, a nagyüzemi állattenyésztés mérgezi a földet és a levegőt. 

Az a fajta ártalom, amit az élelemtermelés produkál, felfoghatatlan. Az üvegházhatású gázok kibocsátásának 40 százaléka kötődik az iparszerű élelmiszer-termeléshez. Ennek véget kell vetni. Kétségbeejtő a lenyomata, hogy milyen károkat okoz az iparszerű élelmiszertermelés: már a 30-as évektől elemezték, milyen externális költségek jelentkeznek, amelyek a helyi közösségek jóllétét csökkentik. Jelenleg nagyítóval keressük azokat a kis zsebeket, ahol még a természettel összhangban működő, agroökológiai szemléletű gazdálkodás egyáltalán elképzelhető. Regeneratív mezőgazdaságnak hívjuk azt, amely képes hatalmas mennyiségben szént elnyelni, nullán tartva az üvegházhatású gázok kibocsátását, megőrizve a talajok egészségét, a biodiverzitást.

Reálisan nézve várható fordulat, megállítható a Föld pusztítása?

Egyre inkább megnehezítjük magunk számára, hogy lehessen egyáltalán. Ráadásul borzasztó kevés segítséget kapnak az emberek abban, hogy a folyamatokat megértsék és megváltoztassák a saját életükön keresztül. Elérkezett az azonnali cselekvés ideje, de nem biztos, hogy még több tudományra van szükség az előre lépéshez.

NÉVJEGY

Balázs Bálint környezetszociológus, az alternatív élelmiszerhálózatok kutatója

  • Doktori fokozatát a Szent István Egyetem Környezettudományi Doktori Iskolájában szerezte
  • Az ESSRG Nonprofit Kft vezető kutatója, ügyvezetője
  • Számos, a természet- és társadalomtudományok határterületén álló, részvételi- és transzdiszciplináris kutatás résztvevője és vezető kutatója
  • Kutatásai főként a természet és a társadalom kölcsönhatásaira irányulnak
  • Vezetőségi tagja az Európai Szociológiai Társaság Környezet és Társadalom hálózatának
  • Tagja a Living Knowledge – nemzetközi Science Shop hálózatnak