A hazai vizek ötöde van csak megfelelő állapotban
ANGYAL GÁBOR
Magyarországon a halászat nem okoz ökológiai problémát, már csak azért sem, mert több mint öt éve megszűnt a kereskedelmi célú halászat a hazai természetes vizekben. Ettől azonban a vizeink egyáltalán nincsenek jó állapotban. Sőt.
Nem valami nagy halevő a magyar, az egy főre jutó fogyasztás 2019-ben 6,4 kiló volt, ami meg sem közelíti a 24 kilós EU-átlagot. Ráadásul ennek is több mint háromnegyede, 78 százaléka importból származott és a teljes mennyiség 40 százaléka még mindig karácsonykor fogy. Így aztán a kormány komolyabb érdeksérelmek nélkül rendelhette el a kereskedelmi célú halászat megszüntetését a hazai természetes vizekben. Már több mint öt (a Balatonon pedig hét) éve kizárólag ökológiai célú, az inváziós fajok – mint például a busa vagy a törpeharcsa – gyérítését célzó szelektív halászat folyik. Ezzel elsősorban a hazai horgászoknak akartak kedvezni és a horgászturizmus fellendülését remélik.
A halászok amúgy nem sok vizet zavartak, igazán nem mondható, hogy elhappolták a horgászok elől a halat: 2015-ben, az utolsó halászati évben a természetes vizekből kifogott 9937 tonna hal 99 százalékát horgászok zsákmányolták, a maradék 100 tonnán osztoztak a kereskedelmi, az ökológiai célú, illetve a rekreációs halászok. Utóbbiak olyanok mint a horgászok, csak nem bottal-horoggal, hanem hagyományos halászszerszámokkal, emelő- és dobóhálókkal, kecékkel, varsákkal és hasonló eszközökkel igyekeznek halat fogni (ezt amúgy megfelelő engedély birtokában és szabályok között tehetik ma is). Hivatásszerűen nagyjából 200-an halásztak akkor.
Mindezek ellenére Magyarország halnagyhatalom, csak nem fogják, hanem tenyésztik a halat – mondja Sziráki Bence, a Magyar Akvakultúra és Halászati és Szakmaközi Szervezet igazgatója. A 383 hazai halas cég 2019-ben 30 ezer hektár tófelületen összesen több mint 25 ezer tonna halat termelt, ebből 17 ezer tonnát étkezési céllal, a többi nagy része pedig a természetes vizekbe utánpótlásként telepített több milliónyi előnevelt, kisebb-nagyobb ivadék. Nem meglepő, hogy az ágazatot nem rázta meg a halászat leállítása, legfeljebb a kínálat szűkült valamelyest. Keszegfélékből például kevesebb kerül piacra, mert a tenyésztésük nem nagyon éri meg, halászni meg ugye nem lehet. Szóval kezdjenek gyanakodni, ha például egy halsütödében balatoni keszeget hirdetnek, az tógazdasági vagy import hal.
A tengerek, óceánok túlhalászásáról szóló hírek ismeretében a fentiek alapján akár azt is gondolhatnánk, itthon folyóinkkal minden rendben. De ez nagy tévedés lenne. A WWF megállapítása szerint felszíni vizeink kevesebb mint 20 százaléka van megfelelő ökológiai állapotban. Lehet, hogy ez elsőre nem egyértelmű, mert szerencsére nincsenek durva szennyezések, egyik folyónk sem hasonlít egy halott, bűzös kanálisra. De a hazai természetes vizek fő értékét nem is a bennük található biomassza, az élőlények összessége adja, szerepük ennél sokkal összetettebb. Az emberek számára is alapvető szükségleteket biztosítanak, elég csak például az ivóvízre gondolni.
Márpedig a folyók, vizes élőhelyek állapota rossz és folyamatosan romlik – mondja Gruber Tamás, a WWF Magyarország Élő folyók programjának vezetője. A töltések közé szorított, szabályozott folyók feladata ma már az árvizek minél gyorsabb levezetése, esetleg a hajózás biztosítása. Pedig egy természetes állapotú folyó szerepe és hasznossága ezeknél sokkal összetettebb. Egy kiterjedt ártér – mint például a Duna régi birodalmából mutatóba maradt Gemenc – hihetetlen változatos és gazdag élővilággal rendelkezik, ami felbecsülhetetlen ökológiai érték. De kézzelfogható gazdasági haszna is van azzal, hogy az érkező vizet megtartja, stabilizálja a talajvíz szintjét a tágabb környezetében is, csökkenti a klímaváltozás miatt egyre súlyosabb és szélsőségesebb aszályok hatását, még a mikroklímára is befolyással van. Ennek eléréséhez azonban szemléletváltásra lenne szükség, a vizek minél gyorsabb elvezetése helyett a megtartásukra kellene törekedni. Bár akad egy-két ilyen kezdeményezés, messze nem vált még gyakorlattá, ehhez az ösztönzési rendszer gyökeres változására is szükség van. Technikai lehetőség pedig lehetne, a Tiszán például a víz fokozatos kivezetése és megtartása az árvízvédelmi töltéseken kívüli mély fekvésű területeken (ez nem azonos az árvizek szintjének csökkentését hivatott vésztározókkal), a Dunán pedig a mellékágak, a folyóval csak időszakos összeköttetésben lévő holtágak, zátonyok, szigetek partfelőli kiságának revitalizációja, vízpótlásának biztosítása. És ezek nem csak elméleti lehetőségek, a WWF Magyarország is részt vett például a Mohács melletti Szabadság-sziget és mellékág helyreállításában, ami pontosan azt eredményezte, amit várni lehetett: újjáéledt a szakasz, visszatértek a víz hiánya miatt korábban eltűnt áramláskedvelő őshonos halfajok, helyreállt az ártéri ökoszisztéma.
Az élő folyókat legdrasztikusabban a szabályozás változtatja meg. Magyarországon ez egy bő évszázadig tartott és lezárult a múlt század közepére, alaposan átszabva a folyók képét. A Duna például elveszítette ártereinek több mint 80 százalékát, a Tisza pedig hosszának harmadát: a kanyarok átvágásával, a meder kiegyenesítésével a folyó hossza 1419 kilométerről 962-re csökkent. És mindez nem csak a kivitelezéskor jelentett költséget, a természetestől eltérő állapot fenntartása rengeteg pénzbe kerül, ráadásul újabb és újabb beavatkozásokat tesz szükségessé. Ilyen például a partok kövezése, az áramlást és a meder alakulását befolyásoló kőművek, sarkantyúk építése. Nemzetközi elvárások, például a hajózás biztosítása miatt is szükség lehet ilyenekre, Gruber Tamás szerint azonban a hazai Duna-szakaszt nem szabad, de nem is lehet hajózócsatornává alakítani. A nemzetközi víziutakkal szembeni elvárásokat minimális, mértékű beavatkozásokkal, környezetbarátabb megoldásokkal is biztosítani lehet.
Az elmúlt 2-3 évtized kevés pozitív változásainak egyike a vízminőség javulása. A szennyvíztisztíztók építésével a lakossági, a termelés átalakulásával pedig az ipari szennyezés csökkent jelentős mértékben nem csak nálunk, hanem a környező országokban is, így például a Duna sokkal érkezik és hagyja el Magyarországot, mint 20-30 éve. A Tiszával már más a helyzet, a 2000-es cianidszennyezéshez vezető ipari balesetek kockázata most is fennáll, és időről időre mérhetetlen mennyiségű hulladék, főleg műanyag érkezik az árhullámokkal.
A műanyag azonban nem csak palack formájában van jelen a vizekben, a mikroműanyagok jelenlétével is számolni kell. A WESSLING Közhasznú Nonprofit Kft. 2017-es vizsgálata szerint a Tiszában köbméterenként 5 darab 300 mikrométernél nagyobb, de 2 mm-nél kisebb, míg 62 db 15 és 300 mikron közé eső részecske található. (Összehasonlításképp: a 300 mikrométernél nagyobb tartományban a Duna ausztriai szakaszán 0,3 részecskét, a Rajna iparosodott szakaszán 15-20 részecskét mutattak ki köbméterenként.) 2018-ban a Dunában a főváros felett és alatt vettek mintát, ekkor 45, illetve 55 darab 60 mikronnál nagyobb műanyagdarabokat találtak egy köbéter vízben. Két évvel később a Greenpeace Magyarország vizsgálata már háromszor ekkora mennyiséget, köbméterenként 147 mikroműanyag-részecskét mutatott ki. A szennyeződés ráadásul az ivóvizet is elérte, ugyanennek a vizsgálatnak keretében egy észak-budai és egy csepeli iskolában vett mintában 7, illetve 10 részecskét találtak. Ez ugyan jóval kevesebb, mint a például a műanyag palackos ásványvízben lévő vagy az élelmiszerekkel elfogyasztott mikroműanyagok mennyisége, de jól jelzi, milyen fontos és közvetlen a folyók szerepe az életünkben.
A halas ágazat szereplőit összefogó Magyar Akvakultúra és Halászati és Szakmaközi Szervezet, a Ma-Hal meglehetősen kétségbeesetten igyekszik kedvet csinálni a hal, elsősorban persze a hazai hal fogyasztásához. A zöld érzelmekre igyekeznek hatni azzal, hogy hazai tavakban előállított haltermékek karbonlábnyoma (ha lehet a halak esetében lábnyomról beszélni) meglehetősen kicsi a többi állati fehérjeforráshoz képest, ráadásul rövid úton jut el a hazai fogyasztókhoz, így a Földnek is segít, aki hazai halat eszik. És a halastavakat sem valami sivár betonmedencének kell elképzelni, ezek szerves részei a természetnek. Az úgynevezett halastavi ökoszisztéma összesen 27 ezer hektár vizes élőhelyet jelent, fontos pihenő-, költő- és táplálkozó helyet biztosít a vízhez kötődő madaraknak. No meg a halhús gazdag könnyen emészthető fehérjéban és rengeteg ásványi anyagot és vitamint tartalmaz, valamint omega-3 zsírsavat. Meg sajnos szálkát, ami sokakat tart távol a halevéstől, pedig az elkészítésnél sokat lehet javítani a helyzeten. Amíg azonban a magyar fogyasztókat nem tudják meggyőzni, marad az export: a hazai termelés jelentős része külföldre kerül, nem kis részben élő halként.
A cikk a Jelen folyóiratban jelent meg az Ökopolisz Alapítvány támogatásával.
